Amikor másfél éve Eszter, a http://sanszneked.hu/, kezdeményezés egyik alapítója megkért, hogy kezdjek náluk a Dunakavicsban zen-rajzot tartani, csak kattogott az agyam, hogy mi lenne a legmegfelelőbb név és szimbólum, ami illik hozzám. Mindenféle vicces és kevésbé vicces név szóba jött a lélekanyától az anyai-lélekig…Aztán kezembe akadt egy rajz, amit akkor rajzoltam, amikor édesapám meghalt. Akkor épp az elengedéssel küzdöttem, és rajzomon egy pitypang volt.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert édesapám kapcsán nem a rossz emlékek, hanem az elfogadó szeretetének elengedése ment nehezen.

De akkor hirtelen leragadtam ennél a képnél, hiszen a pitypang szimbolikája többértelmű: a kócos kis sárga virág a gyermekláncfű, szinte mindenkinek a gyerekkort idézi. Ám mikor a sárga virágból fehér magos pamaccsá alakul akkor már leginkább a változást jelképezi. A szerteszóródó apró pelyhek, amit viccelődve fújunk egymás nyakába, maga a játékosság. De ott van benne az elengedés is: milyen jó lenne a változásokat úgy fogadni azzal a természetes könnyedséggel, ahogy a pitypang magok indulnak útnak a szélben.

Azt gondolom, "pitypangság" gyakorolható. Lassan egy évtizede saját válásom kapcsán kezdtem meg egy intenzívebb önismereti utat. Igazi mélypont volt. El voltam keseredve, az önbizalmam szertefoszlott, szörnyen aggódtam a gyerekeim miatt is. Sajátos válság és megoldó üzemmódban intéztem az ügyeket. Bent forrt bennem minden, amiben addig hittem, kinn pedig nyomtak a megoldandó feladatok, praktikus dolgok. Sok féle segítőt kerestem fel akkoriban, mígnem végül rátaláltam a kineziológiára.

Az önismeret nem séta galopp, nem ment semmi azonnal. Szembe kellett nézni saját félelmeimmel, fájdalmaimmal, hibáimmal, hiányaimmal. De mindig ott volt az út végén a kineziológusok alap mondata: van választásod. Ez nekem nagyon bejött, mert ami a legjobban zavart a tehetetlenség érzése volt. Hamarosan az is kiderült, hogy ott is vannak lehetőségek ahol elkeseredésemben nem láttam elsőre.

A legjobb élmények a kineziológiai tanfolyamokon a találkozásokból lettek. Az a lenyűgöző felismerés, hogy a lelkünk törvényszerűségei egyetemesek, és ha jól körül nézünk, kiderül, hogy sokan küzdenek hasonló gondokkal fiatalon, idősebben, nőként vagy férfiként. Szóval igazából nem vagyunk egyedül, még ha kétségbeesésemben sokszor így is éreztem. A támogatás, a közös felismerések sokat emelnek az emberen, a megoldáshoz mégis legjobb megtalálni a saját utunkat.

Végül saját fájdalmaim és félelmeim átalakításával lassacskán magam is segítővé váltam. Na de, hogy mit is jelent ez, és hogy van-e arany középút a gyanús "ezo-izék" és a racionalitás között, arra a következő bejegyzésekben még kitérek.

Addig is kapjunk a kezünkbe egy csokor pitypangot és fújjuk bele a szélbe!