Az ötösön utazni reggelente mindennap mentálhigiénés szakmai gyakorlat. Stresszkezelésből, toleranciából, türelemből, figyelemből, konfliktuskezelésből. Életfontosságú megtalálni az arányt hallgatás és beszéd között, kifelé és befelé figyelés között. 
Ma reggel a tömegben egy őszes hajú és lassan mozgó nénivel utaztam, akinél egy bot volt. Nehézkesen felkászálódott a buszra, és megállt az ajtó közelében és két kézzel megkapaszkodott. A kis időre funkcióját vesztett segédeszközt, a botot, a fent kapaszkodó kezével fogta. 
A busz zötykölődött, és dülöngéléstől imbolygó lefelé lógó bot épp a két lent ülő utas orra előtt lengedezett jobbra-balra. Az egyik ülésen egy fiatal lány ült. Egy darabig olvasni próbált, majd érzékelve a veszélyt felhagyott az olvasással és a könyvet az arca elé tartotta védekezőn, láthatóan egyre nagyobb belső feszültséggel és felháborodással. Kisvártatva tovagyűrűzött a feszkó, és egy hölgy kiállt az ülők jogaiért. Ebből persze konfliktus, majd szóváltás lett. Mert igazából senkinek sem vált nyilvánvalóvá a tény, hogy a bottal épp kászálódni tudó néninek egy ülőhely kellett volna, amivel egycsapásra megoldódott volna a lengő bot problémája. A saját szemszögéből mindeninek úgy tűnt, hogy jogos a felháborodása. 
Szóval ez a bejegyzés az empátiáról szólna, illetve arról hogy tudunk-e egy kicsit máshonnan nézni a dolgokra, kicsit kimozdulni saját sérelmünk mókuskerekéből, de leginkább arról, hogy mi lehet jó abban ha megtesszük ezt. Hogy egy közösen cipelt teher mennyivel könnyebb lehet. 
Azt gondoltam, hogy erről írnom kell ide, mert tegye fel a kezét (vagy írjon ide alá) aki nem lát ilyet nap mint nap... De eszembe jutott, hogy Lázár Ervin ezt már sokkal jobban megírta helyettem.