„Hiszen, ha van valami, ami számít, akkor az az, hogy a szeretteinkkel legyünk. A munka csak jöjjön ez után.” írja Pál Feri tavaly megjelent könyvében.

Én libabőrös lettem ezekre a mondatokra. Mert jó volt olvasni ezt ilyen egyszerűen kimondva. Mert azt hiszem így van. Így van jól, és nem csak ezekben a bezárkózós, vírus veszélyes időkben.  

A családnak különleges szerepe van társadalmi és szociológiai és gazdasági egységként, és értékeit, normáit, viselkedési szabályait átadó közegként. Az pedig, hogy az embereknek a család fontosabb a munkánál vagy az egyéb társas kapcsolatoknál, több hazai demográfiai és szociológiai felmérésből is kiderült.

Egy korábban végzett nyelvészeti kutatás (Bańczerowski J.) szerint a család nagy többségünknek csupa pozitív fogalmat jelenít meg, mint a biztonság, szeretet, támasz, támogatás és az összetartozás, még akkor is, ha a lelki gondok mögött is olykor a családi bonyodalmak vagy negatív minták állhatnak.

Az, hogy mi is a család, nehéz kérdés, hiszen már eltávolodtunk a hagyományos családmodelltől és az egyszülős családtól egészen a mozaik családokig tágan értelmezhető, hogy hol húzódik az egyes ember számára a családi kör határa. De annyi bizonyos, hogy a család érzelmi jelentősége még a rohanó, olykor embertelen és digitális világban is megmaradt.  Mégis ritkábban ejtünk szót arról, hogy belső békénkre alapvető hatással lehet a szüleinkkel való viszonyunk.

„Meghajlás a szülők előtt az élet elfogadása, olyannak, amilyennek kaptam, az árnak az elfogadása, amelyért kaptam, és a sorsnak az elfogadása, amely elő van írva a számomra. A meghajlás mindig a szülőknél kezdődik. Ezzel jelzem, hogy elfogadom a sorsomat, a lehetőségeimet, és határaimat.” mondja Hellinger. 

Ha ízlelgetjük az előbb idézett mondatait, akkor rájövünk, hogy ez az elfogadás olykor nem is olyan egyszerű. Ha a szülő bántalmazó volt, vagy egocentrikus, mentális beteg, alkoholista, vagy egyszerűen csak hazudós, még ha hibáiért felmenthető bármely okból, az elfogadásért, és megbocsátásért sokszor meg kell dolgozni.

A megbocsátás még a szelídeknek sem hullik az ölébe, hanem „kutya kemény” lelki munka. Azon túl, hogy az egyes negatív élményeket hogyan milyen módszerrel (és milyen segítővel) dolgozzuk fel, és engedjük útnak, ez a „meghajlás” és elfogadás sokkal inkább spirituális, szinte vallási aktus, amelyben nem pusztán személyek előtt hajlunk meg, hanem az élet szentsége, szervező ereje előtt.

Amikor le tudok mondani a szemrehányásokról a szüleimmel szemben, akkor alapvetően az élet titkai iránt vagyok tisztelettel. Ezen a ponton a családi traumák feldolgozása összekapcsolódik azokkal a mély spirituális kérdésekkel, amelyekre talán nem is gondoltunk ezzel összefüggésben: a sorsba, Istenbe, karmába vagy az élet szentségébe vetett hitünkkel.

Sokszor ezeknek a viszonyoknak a rendezése nem pszichoterápiában történik, hanem az élet kínálta „lehetőségek” segítenek ebben, és a gyötrelmes szülő gyerek kapcsolat úgy tud kisimulni, hogy az idősödő vagy beteg szülő gondozása során átgyúródnak a korábbi szerepek, és a halál fizikai közeledésével megváltozik az élethez és az egymáshoz való viszony is. És bár ezekben az esetekben a hospice munkának az elsődleges célja korántsem a viszony rendezése volt, mégis megtörténik, szinte igazolásképp az életet átható misztikus összefüggések létezésére.

Másfelől e-mentén a gondolat mentén haladhatunk visszafelé is. Aki az élet titkai iránt tisztelettel viseltetik és ezekkel a mély spirituális kérdésekkel (Isten, sors, élet szentsége) foglalkozik, áttételesen családi kapcsolataiban lévő problémái megoldásán is dolgozik.

 Felhasznált irodalom:

• Pál Ferenc (2019).: Ami igazán számít, Kulcslyuk kiadó, 80. o.
• Bańczerowski Janusz(2009): A család fogalma a világ magyar nyelvi képében (In:Bańczerowski Janusz: A világ nyelvi képe, A világkép mint a valóság metaképe a nyelvben és a nyelvhasználatban, Tinta könyvkiadó)
• Bert Hellinger (2012): A forrás nem kérdi merre visz az útja, Bioenergetic Kiadó 116-117. o.